Irénke néni 92 éves, Budapesten született, most is itt él. Amíg a lába bírta, rengeteget túrázott. Erről beszélgettem vele.

Slenkai Irénnel lakásán beszélgettem egy tavaszi napon. Budapesten él, itt is született, és a vasútnál dolgozott hosszú évtizedeken keresztül. Elmondása szerint 16 éves korától kezdve nagyon nehéz volt az élet: a háború, a forradalom, és ami utána következett, nagyon megnehezítették a mindennapjait. A Vasutas Turista Egyesület tagjaként eltöltött napokra azonban szívesen emlékezik vissza. Rengeteget túráztak szerte az országban, s az országhatáron túl is. Ezekről a hosszú kirándulásokról kérdeztem.

Mikor keletkezett az egyesület?

1949. május 25-én megalakult a Vasutas Természetjáró Szakosztály, s ennek keretén belül a Vasutas Turista Egyesület. Attól kezdve rengeteget túráztunk, szombat és vasárnap teljesen kikapcsolódtunk, kipihentük a hét fáradalmait. A túrák nagyon szépek voltak, gyönyörű helyekre jártunk, s nagyon jól voltak megszervezve.

Mikor lett tagja az egyesületnek?

1950-ben, 28 éves koromban kezdtem járni túrázni.

Meddig járt a túrákra?

72 éves koromig jártam túrázni. Akkor egyszer rosszul lettem, épp itt voltunk a Pilisben, és azután már nem nagyon mentem.

Kik voltak a tagjai az egyesületnek?

A turista egyesületünk 90%-a régi cserkész volt, legtöbbjük persze vasutas. Mind nagyon rendesek voltak. Sokuk itt hagyott minket ’56-ban. Sosem jöttek haza.

Hány tagot számlált az egyesület?

Körülbelül százan voltunk összesen, egy-egy túrán nagyjából húszan vettünk részt.

Külföldre is szerveztek túrákat?

1956-ban voltunk először külföldi túrán, a Magas Tátrán. Nagyon szép út volt. Júniusban mentünk, de odakinn még gyönyörű hó volt. A késmárki turistaházban voltunk. Nagyon szép volt a kilátás.
1960-ban voltunk aztán Lengyelországban, az is gyönyörű volt, de láttunk borzalmas helyeket is. Szörnyű kis lengyel falukon mentünk keresztül, el se tudtam volna képzelni, hogy ilyen is van. Nagyon nagy szegénység volt.

A lengyelországi túrára reggel ötkor indultunk, még a Nap se kelt talán föl. Ez is valahogy nyár elején volt. Nagyon magas helyekre kellett fölmenni, és valahol megpihentünk útközben. Ott volt a túravezetőm is. Nagyon rendes lengyel férfi volt. A háború alatt, mikor a németek lerohanták a lengyeleket, a lengyel gimnazista fiúk lázadást szítottak, szegények. Elfogták őket Varsóban, és hajtották őket a német fegyveres katonák, vitték őket kivégezni. Ez a fiú is köztük volt. Ahogy mentek az utcán, jött egy német katonatiszt felesége a piacról, és ezt a fiút szólította ki a tömegből, hogy vigye neki a kosarát. Így menekült meg. Ez egy olyan rendes ember volt, minden este az ágya előtt letérdelt, imádkozott szépen. A többieket kivégezték. Ezt az embert Jureknak hívták. Egyszer ő vezetett egy túrát, lengyeleket hozott Magyarországra, Visegrádon találkoztunk, megismertük egymást. Nagyon kedves társaság volt vele.
Lengyelország gyönyörű volt, és mindenki nagyon rendesen bánt velünk.

Milyenek voltak akkoriban a turistaházak? Mennyire voltak felszereltek és alkalmasak a turisták ellátására?

A magyarországi turistaházakban nem volt víz, nem volt világítás, csak lámpa vagy gyertya, vízért általában le kellett menni a forráshoz. Ma, például Miskolcon, autóút vezet fel, és nyaralótelep lett a turistaház körül.

Meséljen egy kicsit a szervezésről, a szállásokról, az utazásokról.

A szállás mindig meg volt szervezve előre. Különféle kedvezményeket kaptunk, és kaptunk mindig szabadjegyet a vonatútra, a nem vasutas társaink is.
Később aztán a szabadjegyet elvették a debreceni vasutasok jóvoltából. Szerveztek Budapesten egy futballmeccset, és azt mondták, hogy ami szerelvény jön, azon mind vasutas turisták vannak. Hát egyikük se volt se turista, se vasutas. Ebből aztán botrány lett, úgyhogy elvették a szabadjegyet.
De ezután is adott a Turista Egyesület tagjainak a Természetjáró Szakosztály olyan kedvezményt, hogy jóval kevesebbet fizettek a nem vasutasok is.

A túrákon kívül más programokat is szervezett az egyesület?

Igen, voltak az egyesületnek versenyei, távfutóversenyt például rendszeresen szerveztünk. Ezeken fiatalok vettek részt, iskolások, egyetemisták.
Már nyugdíjas voltam, mikor egyik nap jöttem haza, és tele volt a busz. Nem messze tőlem ült egy édesanya, ölében egy kisgyerekkel, és odahajol hozzám egy férfi, és azt mondja: „Tessék leülni Irén néni, mi úgyis tovább megyünk Ürömre.” Kiderült, hogy az egyik régi távfutó volt, mostanra családapa lett. Én nem ismertem meg őket. Sokszor mentünk a távfutóversenyekre állomásnak, ahol meg kellett jelenniük a versenyzőknek, és akkor mi beírtuk nekik, hogy mikor jártak ott. Sokat voltunk ilyen versenyhelyeken, és rengetegen megfordultak ott egy-egy alkalommal..

Milyen volt a munkája a vasútnál, szerette?

A munkámat szerettem, nem is volt vele soha baj, rendesen csináltam, gondolom ezért nem kerültem soha B-listára.

Mi az a B-lista?

Akit B-listára tettek, azt egyszerűen kiebrudalták, vagy kihelyezték valahova.

Az egyesület megalakulása előtt is sokat kirándult, vagy csak a belépést követően vált a túrázás szerelmesévé?

Azelőtt is rengeteget jártunk túrázni, gyerekkoromban pedig minden nyarat a Nagybörzsönyben, az édesapám falujában töltöttünk. Egészen addig, amíg a háború ki nem tört, addig mindig

Szokott szervezni az egyesület találkozókat a régi tagoknak?

Igen, évente van ilyen találkozó. Egyre kevesebben vagyunk. Régebben eljártam, itt szoktak lenni Pest környékén, de most már oda se nagyon tudok menni. És most én vagyok a legöregebb a nők között, de lehet, hogy a férfiak között is.

Van esetleg valami kedves története, ami túrázás közben történt?

A keresztfiam, Péter, egyik alkalommal jött haza, és azt mondja nekem: „Nahát, Kereszt, mit hallottam rólad! A Molnár Laci bácsi mesélte, hogy mit csináltál te a Bükkben.” Elképedek, hogy ugyan mégis mit csináltam? Aztán elmesélte, hogy mikor mentünk ősszel szarvasbőgésre a Bükkbe,  már visszafelé jöttünk, amikor megoldódott a bakancsomnak a fűzője, én meg találtam az út mellett egy nagy követ. Ráraktam a bakancsomat, mire a kő megmozdult, én egy nagyon sikítottam, erre tizenvalahány kő megmozdult, és mind felém nézett. Kiderült, hogy az erdésznek a tehenei voltak, amiket én nagy köveknek néztem. Ahogy én szegényre ráraktam a bakancsomat, ők megijedtek.
Ezt aztán sokáig hallgattam. Már nyugdíjas voltam, amikor a keresztfiam összetalálkozott a Molnár Laci bácsival, és még akkor is mesélte neki, hogy én hogy jártam a Bükkben a tehenekkel.

Említette, hogy milyen fontos szerepet töltött be ez a rendszeres túrázás az egyesület tagjainak életében.

Igen, nagyon jó volt, szerettük csinálni, és ha ezt nem csinálom, akkor lehet, hogy rég a lipótmezői sárgaházban kötöttem volna ki, mert nem volt egyszerű az élet akkoriban.
Szívesen mennék túrázni most is, ha nem fájna a lábam.

Nem is tudom, mi lett volna velem, ha Pesten kellett volna végigélnem az életemet.
Nagyon, nagyon szépek voltak ezek a túrák, úgy gondolom, hogy ezért bírtam ki ezt az életet.