Képzeljük el, hogy halottak napja közeledtével az egész család süt-főz, a zenészek készülődnek, és oltárt építünk, melyre ételt, italt, elhunyt szeretteink fényképét tesszük, és virágokkal díszítjük. Furcsa lenne, ugye?

Mexikóban nem az. Ott nagy hagyománya van a Día de los Muertos-nak, vagyis a halottak napjának. Eredete az ősi azték és maya időkbe nyúlik vissza.

November első hétvégéjén a Mexikói Nagykövetség és a MÜSZI második alkalommal rendezte meg kétnapos halottak napi rendezvényét, ahol a mexikói szokásokat mutatták be.
Idén is tele volt a MÜSZI előadóterme. Mexikóiak, magyarok egyaránt eljöttek az eseményre.

Szombat délelőtt halottak napi oltárt készítettek a résztvevők, ezt este hat órától nézhette meg a nagyközönség. Hát mit mondjak, nagyon jól nézett ki. Itt egy kép róla, talán így jobban érthető, miért mondom ezt:

Az arckép, ami középen van, Octavio Paz Lozano (1914-1998), irodalmi Nobel-díjas mexikói költő, esszéíró fényképe. 100 éve született, rá is emlékeztek az eseményen.

Az említett oltárra kerül egy nagyon érdekes kalács is, a pan de muerto, a halottak kenyere. Ez egy édes sütemény, mely csontokat és koponyát formál.

Halottak napi oltárt készíteni ősi szokás Mexikóban. Az elhunytak fényképei és az ételek-italok mellett gyakran helyet kapnak játékok, amennyiben gyermek is van a halottak között, vagy alkoholos italok – például tequila – a felnőtt lelkekre is gondolva.

Ebből a régi hagyományból is látszik, hogy a mexikóiak nem szomorkodnak halottak napján, hanem ünnepi keretek között emlékeznek halottaikra. Nekem nagyon szimpatikus ez az egész.

Az alábbi, elég ismert – és szerintem baromi jó – videoclip tele van mexikói halottak napi arcfestést viselő fiatalokkal. Ez is nagyon jól mutatja, hogy Mexikóban mennyire máshogy közelítik meg ezt az ünnepet.

Ez még jobban látszik ebben a kisfilmben, ami sokak szerint – az eseményen a saját fülemmel hallottam, hogy erről beszéltek – már morbid. Aki beleszületik ebbe a kultúrába, annak biztosan nem az. De ha belegondolok, hogy a halál az élet része, természetes velejárója, és hogy erről lehet – kéne – beszélni, lehet rá emlékezni, akár ünnepséggel is, nekem sem az. Talán, ha nem megyek el aznap a MÜSZI-be, most nem így gondolom, de mivel részese voltam egy ilyen megemlékezésnek, érthető lett számomra, hogy így is lehet halottainkra emlékezni.

Este hatkor a MÜSZI-ben Lantos Adriana tartott előadást a mexikói halottkultuszról spanyol és magyar nyelven. Ez fontos volt, mert nagyon sok külföldi volt jelen.

Az előadás után egy órás szünet következett. Mindenki megrohamozta a hosszú asztalt, ami tele volt mexikói ételekkel. Én béna voltam, meg túl illedelmes – pedig, ha kajáról van szó, ráadásul finomról, nem tanácsos annak lenni –, így a vége az lett, hogy a tál aljáról kapargattam össze egy kis szószt, és elropogtattam néhány tacot. Közben zene szólt, mindenki beszélgetett: az egésznek nagyon barátságos hangulata volt.

A szünet hátralévő részét a tálak aljának további felkutatása töltötte ki, meg beszélgettem egy nagyon szimpatikus úrral, aki elmondta, hogy 19 éve él Mexikóban, és mára inkább mexikóinak érzi magát, mint magyarnak. Azt mondta, mindenkinek csak ajánlani tudja Mexikót. Szóval Mexikó felírva a bakancslistámra.

Ezután Emilio Águila előadása következett. Tánca ősi azték és modern zenei elemekre épült. Az evolúciót táncolta el, benne az emberek gondolati-érzelmi világával. Szívem szerint megnézném még egyszer, aztán beszélgetnék róla valakivel egy nagyot. Baromi érdekes volt.

Az esemény második napján, vasárnap, este hatkor előadást tartott Mihályfi Márta, néprajzkutató, szintén spanyol és magyar nyelven egyaránt. Fél nyolckor pedig halottak napi szertartást tartott az Azték Indián Tánckör.

A programokkal párhuzamosan meg lehetett nézni Géczy Dorina képzőművész papírmasé figuráit is, amik hűen ábrázolták a mexikói halotti kultuszhoz kapcsolódó arcfestést és a mexikói népviseletet.

Hát ilyen jó hely ez a MÜSZI, hogy még mexikói halottak napjázni is lehet benne.